Sajnálom, hogy sokaknak nem szóltam még, de hazajöttem, és próbálom kiheverni a Cipruson ért sokkhatásokat. Tudom, hogy sokan csalódtak bennem, főleg azok, akik nyaralni jöttek volna hozzám, de sajnos már nem bírtam tovább ezt az egész ciprusi miliőt, a bezártságot, a falut, és azt, hogy semmit nem tudok elintézni.

Neo, a főnök a Blazingben azt mondta rám, hogy kedves, mosolygós lány vagyok, de sajnos nem vagyok pincérnőnek való. Ezt persze nem nekem mondta, hanem Krisztiánnak, és nem rúgott ki, hanem én léptem ki. Nem a munkával volt bajom, a Blazingben rendesen ki is voltam fizetve, hanem azzal, hogy nem vagyok bejelntve, és esélyem sincs, hogy elintézzek bármi national nsurance-ot. Peiyán, a faluban, ahol laktam, nem volt busz, nem voltak emberek, nem volt internet, és én totál elhagyatottnak éreztem magam, nem éreztem magam biztonságban, hiányzott a stabilitás.

Lehet, hogy alakulhatott volna minden másképp, de azok után, hogy a pincébe be voltam zárva, már nem tudtam magam jól érezni, mert folyamatosan attól féltem, hogy valami baj fog történni, nem volt egy nyugodt pillanatom. Sohasem voltam kiszolgáltatott, mindig volt pénzen, de Cipruson olyan dolgokat csináltam, mint még soha életemben. Wc papírt loptunk, éheztünk, dinnyét loptunk a dinnyeföldről, takarót loptunk, olyan alapvető dolgokat nem tudtunk megvenni a boltban, ami itt természetes volt… Ráadásul rohadt drága volt minden. Ciprus egy lepukkant falu, ez az igazság, és gondoltam, hogy a véleményem meg fog változni, ha Paphosba kerülök, de nem változott, sőt, még egy sokkal elhagyatottabb faluba kerültem. Vágytam a nyugalomra, de nem ilyen formában…

Néha lementem a partra Krisztiánnal, amikor dolgozni ment, vittem a könyvemet magammal, néha beúsztam a tengerbe, de mindezt teljesen egyedül, senkivel nem beszéltem, és hozzám sem szólt senki, boldog nyaraló családok vettek körbe, míg én egyedül voltam egy nagyon szép helyen, ahol kristálytiszta a tenger, 40 fok van és ragyogóan süt a nap, mégsem tudtam jól érezni magam, mert nem tudtam az élményeket megosztani azokkal, akiket szeretek…

A helyzet akkor sem változott, amikor Krisztiánnak dayoff-ja volt, mert én nagyon nem szerettem volna vele tölteni az időt, baromira idegesített. Ugyanis Krisztián nem közölte, hogy csak két hálószobájuk van, és a nappaliban nem lehet aludni, mert egy fotel kényelmesebb az ott lévő szófánál, így vele kellett egy ágyban aludnom. Ráadásul közölte, hogy ő meztelenül alszik, és a kedvemért nem hajlandó erről lemondani, így minden egyes éjszaka terror volt, és közel álltam hozzá, hogy megfojtom egy párnával, amikor minden egyes reggel őt láttam meg először, és csak Xanax-szal bírtam elaludni.

Gondoltam arra, hogy elköltözök, de addigra már egész Ciprusból elegem lett, és csak vártam a pénzemet, hogy megjöjjön a OneStoptól, ami igencsak kalandos úton érkezett meg. Mindennap hívogattam őket, aztán amikor végre meglett a repjegyem (ezt is kész tortúra volt átíratni, egy magánlakásba kéredzkedtem be, hogy SOS haza kell repülnöm, így használhattam az ottani laptopot, mer wifi nem volt sehol a faluban), erőteljesen pusholtam az ügyet. Aztán végre elküldték a csekket, az AKIA Express-sel. Nem mintha nagy összeg lett volna, de erőteljesen rontotta volna az önbecsülésemet, hogy szállásért meg kajáért dolgoztam egész júniusban a rohadt OneStopnak, és még ki sem akarnak fizetni. Persze Zsuzsi, aki a OneStop irodában dolgozott, ezt mondta: „Csak tudjam, hogy a hotel nem volt velem megelégedve, ezért nem fizettek a OneStopnak, így Dimitris a saját zsebéből fizetett ki”. Ok, mondtam, hogy akkor miért nem rúgtak ki, de ebben az esetben is ki kell, hogy fizessenek, mivel nem ingyen voltam ott, ez nem önkéntes munka.

Így kedden feladták a csekket, és nem tudtam, hogy hogyan fogom megkapni, de valamit tennem kellett. Szerencsére a ciprióták nagyon segítőkészek, főleg ha elesett, fiatal nőkről van szó, így kapóra jött, hogy a parton megismertem az unatkozó agglegény Petrost, aki bár nem volt fiatal, de értelmes volt, és ismerte Paphost, mivel itt élt már évek óta.

Szerdán már nem dolgoztam, mer hétfő volt az utolsó napom, Neo igencsak meglepődött, hogy már nem akarok ott dolgozni. Talán ha egészen másképp alakul, kibírtam volna egy szezont, vagy ha az Elefant étterembe megyek dolgozni, és nem Krisztiánékkal kell laknom, de én akkor úgy gondoltam, hogy ez a legjobb döntés. Talán akkor ha Coral Bayen lakok, és le tudok gyalogolni a partra, más lett volna, jobban érzem magam. De az a társaság sem tetszett igazán, mert George az üzletvezető – még nem is mondtam igent az állásra – részegen elkezdett csókolgatni, és alig tudtam elmenekülni. Szinte mindennap részegek voltak munka után, rámozdultak mindenre, ami mozgott, még arra is, ami nem… Ez volt a visszatartó erő, hogy ne menjek az Elefantba, mert nem akartam, hogy egy 45 éves ciprióta mindennap zaklasson. Bár lehet náluk ez csak a kedvesség jele, nekem ez elfogadhatatlan…

Ezért maradt a Blazing és Krisztián, és ő is próbálkozott rendesen, bár azt hittem, hogy működhet a kapcsolatunk, egyszerűen nem volt bennem semmi vonzalom iránta. Kedveltem, mint barátot, végül is megmentette az életemet, de a kémia az inkább mínuszban volt, mint pluszban. És még ha működött is volna, elég rossz egy olyan kapcsolat, amikor már az elején összeköltöztök, nulla randi, nulla ismerkedés, és miközben szedtem be a ruhát a szárítóról, utasítgatott, hogy: - Na, akkor most utoljára megmutatom: Ide a zoknikat, ide az alsógatyákat, ide a pólókat pakolni… -
Miii??? És ki volt akadva, hogy nem főztem…
A Xanax-tól volt amikor délután kettőig aludtam, nem volt kedvem élni sem. Rohadt meleg volt, és soha nem éreztem magam tisztának. Koszosak voltak a körmeim, és mindig ugyanazt a két nadrágot és szoknyát kellett fölvennem a Blazinges pólóhoz a melóba, mert egyszerűen nem voltak sehol ruhaboltok, ahol tudtam volna venni valamit.

Egyszer főzni akartam valamit végre, bementem egy nagy élelmiszerboltba, és miután megvettem mindent, kellett volna egy liter olaj is, és közölték, hogy azt nem tartanak. Jobb híján készételeket vettem, de azok meg annyira borzalmasak voltak, nem is értem ki az, aki ezeket megeszi. Így maradt a pirítós. Állandóan éhes voltam, és a vizet is messziről kellett cipelni. Szomorúan gondoltam arra a doboz konzerv virslire, amit nem tudtam kibontani, mert nem volt konzervnyitó. Akkor sajnáltam, hogy nem dolgozok étteremben, ott legalább a kaját adják. A max. menü, amit ettem, az hamburger volt sült krumplival 5 euróért, mivel ezek az angolok annyira igénytelenek, hogy azt hiszik ez a konyhaművészet csúcsa. Ki az aki szendvicset ebédel, de komolyan?
A szerencse az volt, hogy nagy volt a hőség, meg így, hogy keveset ettem, gyorsabban tudtam futkosni a melóban. De ott is az volt a rossz, hogy szinte vizet inni sem volt időnk, és enni sem ehettünk semmit. Egy óra után már egész kiürült a helyiség, már csak a bár körül lézengtek az emberek….

Tehát szerda reggel, fölkeltem korán, hogy megkeressem az AKIS Expresst. Stoppoltam, hogy bemenjek a Coral Bayre, ahonnan már jártak buszok… Közben Petros is rámírt, előző este áthívott borozni, de mondtam, hogy nem megyek, mert reggel korán be kell mennem Paphosba, mert meg kell keresnem az AKIS Expresst. Meg persze vendégeim is voltak, Dávid és Csenge, akik ugyanolyan ciprusi hajótöröttek voltak, mint mindenki, aki a szigetre jön és nem ismeri a járást…

Petros így fölszedett a Coral Bay-en, és bevitt Paphosba, mivel neki is ott volt dolga. Hála neki, egyből megtaláltuk az AKIS Expresst, ami nekem egy napomba telt volna. Mellette a Hellenic Bank, ahol kiválhattam a csekkemet. Mindez túl tökéletesnek látszott Cipruson, így gondoltam, hogy lesz valami gixer… Lett is, a Hellenic Bankban nem adtak pénzt a csekkre, mert mondták, hogy Dimitris számláján nincs egy fitying sem. Utána elkezdtem őket hívogatni, persze a telefonomon már egy fillér sem volt, így mindig elkértem Petrostól a telefonját. Sietni kellett, mert 13.30kor bezárt a Hellenic Bank, és hiába voltunk ott reggel tízre, az idő nagyon hamar elrepült. Négy különböző bankfiókban voltunk, és még mindig nem tettek pénzt a számlára, végül eljött a 13.30, és én ott álltam egy csekkel, ami WC papírnak sem lett volna megfelelő… A bankban azt mondták, hogy ha rajta van az aláírásom, aki bárki ki tudja váltani, és el tudja a pénzt nekem küldeni.

Petros levitt a partra, hogy utoljára még fürödjek a tengerben. Addigra nagyon magam alatt voltam, és délután négykor ott sírtam a bárpultnál Krisztián mellett. A főnöke nagyon bepipult, hogy mit sírok én ott, meg ki mit csinált velem, erre elmeséltük a sztorit, amire úgy bedühödött, hogy elkérte Dimitris számát, hogy ő behajtó, itt van nála a csekk, a számláján nincs pénz, és a rendőrséghez fordulunk, ha este hatig nem adja meg a pénzem, a feje meg le lesz vágva. Ennyit mondott a ciprusi. Ez valahogy használhatott, mert utána felhívtak, hogy a készpénzt ott hagyják az Aquasol hotelben, én meg adjam oda a csekket, mert attól féltek, hogy kiváltom a csekket is, ha nem adom vissza, így kétszer leszek kifizetve. Igazán megérdemelték volna…

Így már csak megint stoppolnom kellett és elmenni a pénzemért az Aquasolba. Csekk leadás stb…
Az utolsó napom is mutatja, hogy Ciprus mennyire egy szervezetlen cigánytanya, ahol kihasználják az embereket, sokat nem fizetnek ki, és mivel nem tudnak hová fordulni, így feladják és hazamennek. Én megharcoltam keményen a pénzért, és megtanultam, hogy nem mindenhol természetes, hogy kapsz pénzt a munkádért.

Burokban éltem eddig, megtanultam mi a munka, és a könnyű élet. Vágyok arra, hogy az legyen a természetes, hogy ápolt legyen a körmöm, és szép ruhákban járjak, csinos cipőkkel. Mint ahogyan eddig is. Bár a csinos cipőkkel Zsolt kolléga biztosan nem értene egyet :-)

Talán, ha lesz egy kis időm és lelkierőm megint, akkor írok a ciprusi kalandokról, mert volt sok szívás, a jó élmények valahogy nem maradtak meg. Kicsit föl kell most töltődnöm, hogy újra a régi legyek, mert az ismerőseim nem ismernek rám, annyira leamortizálódtam, de leszek még jobb formában is :-)