Imádom a hangot, ahogyan a víz hullámzása csapdossa a köveket... Pont erre gondoltam, amikor a szomszéddal töltött, kicsit hosszúra nyúlt lelkizés után, kényelmesen gyújtottam rá egy cigire, hogy a kivilágított Budapestet megcsodáljam a Duna partról.

Nagyon izgultam, egész hétvégén, számláltam vissza a napokat. Furcsa, ahogy az ember fejében megszületik egy gondolat, és kiviteleződik... Mintha minden magától történne már, csak a döntés az, amire egy örökkévalóságot kell várni, míg megszületik.
Borzasztó nehéz volt, napokat, heteket töltöttem azzal, hogy ezt megvitatta bennem a kis angyal és az ördög, persze ahogyan az életben az már lenni szokott, a kis ördög győzött...

Miért nem változik semmi???
Az élet már csak ilyen, monoton, tesszük a dolgunkat, bejárunk dolgozni, keressük a pénzt, leadózzuk a felét, majd a fele elmegy teljesen felesleges kiadásokra, pl. lakhatás és kaja, és akkor hol vagyok én???!!!

Anya szerint önző vagyok a végtelenségig, egész gyermekkoromban ezt kellett hallgatnom, de lehet ezt a tulajdonságomat, akár hasznos célokra is fordíthatnám...
Mondjuk magamra:-)

Mert a szomszéd sajnos nagyon szomorú... Egy napon születtünk, Vízöntő, csak vagy 10 évvel idősebb kiadásban. Munkanélküli. Nincs gyereke, a pasijával vegetálnak. De szereti. És vele van. Mert szereti... De rossz itt neki, mert nem történik semmi izgalom, nincsenek kirándulások, közös programok, esténként, és hétvégente a tv-t nézik, mert a hétvége a pihenésről szól, mert ez így helyes.
De csak minden második hétvége a tiéd, mert az első a családé. A volt családjáé...
Antidepresszánsok, elhízás, céltalanság, betegségek, és az ezzel kapcsolatos egyéb tünetek... Veled is megtörténhet... De vele van, mert szereti...
Ki érti ezt? Tudom, hogy a tanácsaim is süket fülekre találnak, pedig sok ötletem volt, de talán neki ez így jó... Mert ilyen ez a Budapest...

Viszonylag korán felismertem, és el akartam már menni a diplomaosztó után, de belekerültem egy kapcsolatba. Szakítottunk. Összetörtem. Aztán újra felépítettem magamat. Ezért van az, hogy most már van erőm fölállni, és emelt fővel továbbállni.

Lassan két éve élek egyedül, és már kezdek háklisodni. Lehet nem túl nagy előny az antiszociálisság párkapcsolati, meg semmilyen szempontból. A mai az utolsó egyedül töltött estém, ezentúl már nem lesz sok ilyen órám, ami miatt kicsit aggódok, hiszen az egyedüllét roppant kényelmes tud lenni.
Akkor jössz haza amikor akarsz, akkor fürdesz amikor akarsz, azt csinálsz amit akarsz, nem hiányzol senkinek, de ami az előnye, az a hátránya is:
Ha főzöl, nincs aki megegye, a rezsi is dupla, egyedül kelsz és fekszel, nincs aki ápoljon, ha beteg vagy...

Persze mindez nem fog gyökeresen megváltozni Cipruson, de legalább nem kell egyedül laknom. Meg kell újra tanulnom az emberekhez alkalmazkodni, és elfogadni őket úgy, ahogy vannak. Ez a személyiségi része a dolognak... Meg van pénzügyi is persze. Jó, hogy ingyen van a szállás és a kaja. Meg persze, hogy nem kell adózni....
Miért is van az, hogy már kb. 3 éve nem nézem meg a fizetési papíromat, mert egyszerűen nem akarok róla tudni, hogy mennyivel szállok be a közösbe?...

Nagyon jó volt otthon, már csütörtök óta, mert pénteken otthonról dolgoztam. Lám, a technika csodái, milyen kár, hogy korábban nem vettem igénybe ezt a lehetőséget!
Minden olyan gyorsan ment, meleg ebéd a tűzhelyen, nem kell liftezni, kertben séta, virítanak a virágok és tiszta a levegő. Nem is értem miért kell bemenni egyáltalán az irodába, egy héten egyszer bőven elég lenne, sőt!...

Megvolt az idei év első grillezése is. A roston sült menyhal isteni volt. Salátát csinálni nem volt időm, mert fotóztam, de friss kenyérrel és zöldségekkel is tökéletes volt. Sajnálom, hogy a családdal közösen nekem ez volt az utolsó grillezés is ebben az évben, ugyanis október végéig remélhetőleg nem jövök már haza.

Más lesz teljesen, mint itt volt. Friss levegő, tenger, napsütés, de az irodai munkaidőnek búcsút mondhatok. Biztosan keményebb lesz, de legalább azt csinálhatom, amit szeretek, és nyaraló, boldog emberek fognak körbevenni, nem ez a depresszió, ami itt van...

Nagyon félek, de tudom, hogy helyes döntés volt. Az állásinterjúra úgy mentem el, hogy nem is érdekel az egész, elkéstem a megbeszélésről, és még CV-t sem vittem magammal.
Gondolkoztam, hogy bemenjek-e egyáltalán a meghallgatásra, mert az egész nem érdekelt, Anyával össze voltam veszve, aki teljesen kiakadt, hogy kevesebb fizetésért akarok elmenni dolgozni, mint amit eddig kerestem....
Végül is megértem, hogy azt hitte, hogy totál meghibbantam, én is ezt gondoltam volna a helyében, mert tudom, hogy igaza van a saját szemszögéből.
Nagyon boldog lennék én is, ha így akartam volna élni, ha jó lenne nekem az, ami itt van Budapesten....
Sok jó dolog van, az igaz, és nagyon sok ember fog hiányozni, de ha az emberből kiölik a motivációnak az utolsó szikráját is, akkor VÉGE, vége mindennek...

Nem tudom nálam mikor jött el ez a pillanat, de már nagyon régen. Valami végérvényesen akkor szakadt el bennem, amikor kidobott, mint egy kutyát. Amikor 55 kilósra lefogytam és S-es ruhákat hordtam. Nagyon szégyellem magam, de még most is borzasztóan fáj.
Én akkor már nem akartam itt lenni, ezen a világon sem, de mégis itt vagyok, mert muszáj élni...

Bár ez az elmúlt 2,5 év, amióta szingli vagyok, életem egyik legizgalmasabb korszaka volt, azért eléggé csúnyán forrtak be a sebeim. Ezért plasztikai sebészhez fordulok, ez lesz nekem Ciprus....
Most már ÉN vagyok fontos egyedül, az én életem, az én lelkivilágom, az én anyagi helyzetem, az hogy én mit akarok, és hogyan...
Aki ebbe nem fér bele, talán nem is érdemes vele foglalkoznom.

A családom nagyon fog hiányozni. Ha nincsenek ők, akkor nem lehetek az, aki vagyok. Azt hiszem példamutató a támogatásuk, és a szemléletük, az, hogy sohasem akartak magukhoz láncolni, hanem hagyták, hogy a magam útját járjam...

Álmos vagyok. Holnap lesz az utolsó munkanapom, megkapom a kilépő papírokat, ideje lefeküdni...
Jani barátommal találkoztam ma Nyíregyházán, aki másfél év után költözött vissza Budapestről... Ezt mondta:
"Egy valamire jó volt Budapest... Hogy megtudjam, hogy nem akarok ott élni..."